Az alábbi indítványt Roberto Quaglia, Genova városi képviselője készítette '95 novemberében. Aláírta szinte az összes képviselőcsoport, amely jelen van Genovai Városi Tanács, és 1996. január 22-én került vitára. Az indítvány arra kötelezi Genova polgármesterét és a városvezetést, hogy szervezzenek Genovában egy kortárs román kultúrára összpontosító kulturális rendezvényt. Ezen az oldalon az indítványt Roberto Quaglia felszólalásának szövege előzi meg

AMIKOR EURÓPÁRÓL BESZÉLÜNK, NEM MINDANNYIAN UGYANARRA GONDOLUNK

Amikor Európáról beszélünk, nem mindannyian ugyanarra gondolunk. Gyerekkorunkban, iskolában tanították meg nekünk Európát: felsorolták a hozzá tartozó országok nevét, ezeknek az országoknak a területét négyzetméterben, az ezekben az országokban folyó folyók nevét, a folyók által megtett kilométereket, néhány hegylánc nevét és esetleg a bennük található hasznos ásványok listáját. Sok név, sok szám, minden elvont.
Mégis tudjuk, mi Európa, még ha, amikor beszélünk róla, nem is mindannyian ugyanarra gondolunk. Azért tudjuk, mi Európa, mert az első iskolaévek elvont, felszínes és kevéssé jelentős ismereteihez idővel újabb és újabb elmélyülések rétegeit adtuk hozzá. Ezek az elmélyülések azonban nem egyenletesen alakultak ki. Elutazunk Németországba, és elmélyedünk Németországban. Megnézünk egy francia filmet, és elmélyedünk Franciaországban. Veszünk egy Swatch órát, és elmélyedünk Svájcban. Olvasunk egy újságot, és elmélyedünk azokban az európai országokban, amelyekről az újság híreket közöl. És mindenekelőtt tévét nézünk, és azokban az európai országokban mélyedünk el, amelyekről a képernyőn képeket látunk és híreket hallunk.
Így történik, hogy a földgömb túlsó felén lévő távoli országokról sokkal többet tudunk, mint sok európai országról. Mindent tudunk San Francisco utcáiról és New York felhőkarcolóiról, tökéletesen megkülönböztetjük azoknak a négy-öt féle, egyedi olcsómajonéz-ízű hamburgernek a finom ízbeli eltéréseit, amelyek egy nagy tengerentúli ország konyhaművészetét alkotják, és tökéletesen tudjuk, hogy egy helyen, ahol tegnap atombombák robbantak, ma szép dolgok vannak, amelyeket Sonynak hívnak, és amelyek különböznek azoktól, amelyeket Panasonicnak hívnak, és amelyeket nem szabad összetéveszteni a Kawasakival, a Mitsubishivel és a karaokéval.
Így történik, hogy sok európai országról nem tudnánk egy percnél hosszabb beszédet tartani. Eszébe jut bárkinek önök közül akár csak egyetlen lengyel festő neve? Vagy egy albán költőé? Vagy egy bolgár zenészé? Egy magyar íróé? Egy román zeneszerzőé?
Amikor Európáról beszélünk, nem mindannyian ugyanarra gondolunk. Európa egy része sokunk elméjében elvont kísértetként létezik. Tele a szánk Európával, és ha megvizsgáljuk a falatot, rájövünk, hogy nagyrészt levegőt rágtunk. Ma már ismerjük New York összes negyedének nevét, még ha sosem jártunk is ott. De vajon mindannyian fel tudnánk sorolni a kelet-európai országok mindegyikéből akár csak két város nevét? Erősen kétlem.
Hiába áltatjuk magunkat. Európa jövője Európán át vezet. Ami nem ismert, az NINCS! Európa jövője, ha lesz — és hiszem, hogy lesz —, a hozzá tartozó országok kölcsönös megismerésén át vezet.

ROMÁNIA ÉS A ROMÁN NÉP

Mindazon országok közül, amelyekről szinte semmit sem tudunk, van egy, amellyel kapcsolatban tudatlanságunk különösen rikító, mivel annak az országnak a népe szoros rokonságban áll velünk. Romániáról beszélek, amelynek már a neve is nyilvánvalóan olasz fővárosunkra utal.
A román nép a miénkhez nagyon közel álló latin nép. Hagyományai, szokásai és erkölcsei, nyelve, erkölcsi értékei sok közös vonást mutatnak a mieinkkel, akárcsak testi jegyei és mindazok a kifejezési kategóriák, amelyek az úgynevezett nonverbális kommunikációt alkotják.
A román nép ugyanúgy latin nép, sőt még inkább, mint a miénk. Amikor a Római Birodalom Itáliában összeomlott, még sokáig fennmaradt abban az országban, amely ma Románia.
Minden olaszt, akinek alkalma volt Romániába látogatni, meglep az a hatalmas szeretet és megbecsülés, amelyet a románok az olasz nép, történelem és kultúra iránt táplálnak. Szeretettel gazdag unokatestvéreiknek tekintenek minket, és ezzel kapcsolatban fájdalmas tudni, hogy az olaszok szinte egyike sem gondol a román népre úgy, mint szegény unokatestvéreinkre, sőt egyenesen nem is tekinti a román népet a miénkkel rokon népnek. Az átlagolasznak gyakran még csak eszébe sem jutott, hogy a román nép létezik, legfeljebb érintőlegesen és torzítottan, nemzetközi futballeseményekkel, televíziós látványosságokkal (és ilyenkor a '89-es romániai forradalom képei jutnak eszünkbe) vagy bűnügyi hírekkel összefüggésben. Már az a tény is, hogy most, ebben a teremben a román népről beszélünk, némelyekben a "furcsaság" érzését kelti majd, ilyesféleképpen: "mi közük a románoknak hozzánk?" — és ez a gondolat nem merült volna fel, ha a francia vagy a spanyol néppel való kulturális kapcsolatainkkal foglalkoznánk, holott ezek a népek eredetben és szeretetben sem állnak közelebb a miénkhez, mint a román, akár tudjuk, akár nem.
Tudják-e önök, itt jelenlévők, itt távollévők… tudják-e polgáraink, hogy néhány éve a román városok otthonaiban szokás szerint olasz televíziót néznek, pont mint nálunk? A városok ma már be vannak kábelezve, a kábeltévé műholdról sugároz műsorokat egész Európából, és az olasz RAI és Fininvest csatornák a román nép kedvencei. Szinte minden csatornánkat nézik. A fiatalok, a tizenévesek körében ma már természetes, hogy az olasz tévéműsorokból tanulnak meg olaszul. És tudják, milyen következményei vannak egy ilyen jelenségnek? A televízió, mint ismeretes, a divatok, társadalmi szabályok, hiedelmek és értékek nagy osztogatója. Ahogyan Popper is rámutatott nem sokkal halála előtt, ha ma az értékek hanyatlása sújtja az új nemzedékeket, az azért van, mert ezt a hanyatlást épp a televízió sulykolja beléjük. Ami mai témánkat illeti, bárki számára nyilvánvaló, aki elgondolkodik rajta, hogy a román fiatalok ma televíziónkból, a saját otthonukban szívják magukba minden olasz divatunkat, az olasz hiedelmeket, az olasz értékeket, a kortárs olasz mítoszokat. Egyszerűen fogalmazva: napról napra egyre olaszabbak lesznek, hiszen egy népet nem más formál, mint a nyelv, a szabályok és az értékek közössége. Nem akarom itt eldönteni vagy megvitatni, hogy ez jó-e vagy rossz. Csak ezt a tényállást akarom kimondani, mert ránk is tartozik, még ha első pillantásra a felületesebbek közülünk az ellenkezőjét gondolhatnák is.
Az olasz gondolkodás behatolása Romániába nem elhanyagolható esemény. De nem ez elmélkedéseim középpontja. Ami ebben a két nép, az olasz és a román közötti kolosszális kommunikációs jelenségben megdöbbent és aggaszt, az az információáramlás egyirányúsága. A románok egyre többet tudnak Olaszországról. Az olaszok továbbra sem tudnak semmit Romániáról. Néhány ostoba örülhet ennek az aszimmetriának, a meddő nacionalista büszkeség szomorú fellobbanásának nevében. Az igazság az, hogy a románok minden múló nappal hozzáadják kultúránkat a sajátjukhoz, mi viszont soha nem adjuk hozzá az övékét a miénkhez. És valaminek a nem ismerése, tudomásom szerint — és remélem, a jelenlévők is így tudják: a jelenlévő jelenlévők, a jelenlévő távollévők, a távollévő jelenlévők, a távollévő távollévőket pedig hagyjuk —, valaminek a nem ismerése, mondom, soha nem lehet dicsőség vagy büszkeség, és biztosan semmire sem jó.
Tudatában vagyok annak, hogy kis erőfeszítéseink aligha változtatják meg az ilyen hatalmas léptékű események menetét. Mégis cselekednünk kell, erővel, tudatossággal, akarattal és bölcsességgel, minden olyan területen, ahol úgy érezzük, javulást idézhetünk elő, még ha ez a javulás kevés választói hasznot hoz is annak, aki javasolja, és annak, aki megvalósítja. Többet hoz — jaj, és főleg jaj nekünk — az aktuális Európai Unión kívüli bevándorlót sértegetni.
Ezzel az indítvánnyal a polgármestert és a városvezetést arra kötelezzük, hogy szervezzenek Genovában egy nagyszabású rendezvényt a kortárs román kultúráról.

KULTURÁLIS RENDEZVÉNY A MÉDIA FÉLRETÁJÉKOZTATÁSÁNAK ELLENSÚLYOZÁSÁRA

Tudják, amikor az imént azt állítottam, hogy a Romániából érkező információ nulla, nem fogalmaztam pontosan. Valójában a tömegtájékoztatás időnként szolgál Románia és a románok létezésével összefüggő hírekkel. Sajnos a tömegtájékoztatás által végzett hírválogatás meglehetősen különös: a románok tettei elsősorban akkor érdeklik az újságokat, ha bűncselekményekről van szó, például nemi erőszakról és gyilkosságról, amelyet országunkban kallódó egyes bűnözők követnek el, és amelyek épp akkor számítanak hírnek, ha a bűnözők nem olaszok; a televízió pedig csak akkor igyekszik képet adni nekünk Romániáról, amikor az olasz adófizetők pénzén egy forgatócsoportot kell leküldeni Erdélybe, hogy lefilmezze és élőben megmutassa nekünk az úgynevezett "fehér Uno bandája" gyilkosai szép szeretőjének zokogó, faragatlan szüleinek összes könnyét.
Nem nevezhetjük "tájékoztatásnak" ezt a modern tömegtájékoztatásunkra annyira jellemző módszert, amely negatív irányban szűri meg a kiemelendő híreket. A "félretájékoztatás" gyakran találóbb címke volna. Erkölcsi követelmény, egy felvilágosult és előrelátó etika parancsai szerint, hogy szembeszálljunk az automatikus félretájékoztatás e növekvő katasztrófájával. A technika fejlődése ma megnöveli a továbbítható információk tömegét. De ebben az információs magmában exponenciálisan nő a jelentéktelen információkból álló fülsiketítő háttérzaj is, vagyis az információk automatikus negatív szűrése, amelyről az imént szóltam, és amely abból fakad, hogy mindenáron meg kell nyerni a legegyszerűbb elméket, hogy piacon maradjanak.
Konkrétabban: úgy véljük, hogy egy kortárs román kultúráról szóló genovai rendezvény megszervezése rést nyitna arra a szépre, amit egy hozzánk olyan közel álló nép, mint a román, mindannyiunknak közvetíthet. Egy rést, amelyet aztán minden genovai eldöntheti, kedve szerint tovább tágít-e vagy sem.
Hány olasz tudja, hogy a nagy román költő, Mihai Eminescu már a múlt században megelőlegezte költeményeiben azokat a fizikai és filozófiai felismeréseket, amelyek Einstein relativitáselméletének alapjául szolgálnak?
Túl sok, túl sok minden van, amit nem tudunk egy olyan országról, amely viszont mindent megtanul rólunk. 1989-ig a megismerés akadálya a kölcsönös politikai cenzúrák sötét összevisszasága volt. A román forradalom után a megismerés akadálya a mi részünkről csak egy tehetetlenség, amellyel szembe kell szállnunk: a kíváncsiság hiányának tehetetlensége, kivéve azt a kíváncsiságot, amelyet otthoni tévéképernyőink szakadatlan, egynemű és egyneműsítő kitörése kelt.
Néhány naiv ember érvelhetne úgy, hogy Genovának más prioritásai vannak, fontosabb problémái, mint egy kulturális rendezvény megszervezése, ráadásul Romániáról, egy olyan országról, ahol még tévéfilmeket és szappanoperákat sem forgatnak, vagyis amely túl kevéssé televíziós ahhoz, hogy érdeklődésünket megérdemelje. Ezeknek a feltételezett naiv embereknek azt felelnénk, hogy egy város, egy nagyváros vezetésében az egyik fajta tevékenység nem zárja ki a másikat, és éppen azért hoztak létre különböző szakterületeket, mert különböző prioritások vannak. Ha lennének ellenvetések e javaslatunkkal szemben, azoknak kizárólag kulturális jellegű érveken kell alapulniuk. A kulturális alpolgármesteri szakterület azért van, hogy kultúrával foglalkozzék, és nem mással.
Ha pedig valaki attól tartana, hogy egy ilyen rendezvény megvalósítása megterhelné a városi költségvetést, már most válaszolunk, hogy ez a veszély nem állna fenn. Tudják, úgy hozza a véletlen, vagy inkább a történelmünk, hogy Genovában van egy nagyvállalat, az Ansaldo, amely igen szoros üzleti kapcsolatokat ápol Romániával, és óriási érdekeltségei vannak ott, hiszen épp most épített fel Romániában egy nagy erőművet, és úgy tudjuk, hamarosan egy másikat is épít, ez pedig több százmilliárdos megrendelés. Biztosak vagyunk benne, hogy a város jelentős anyagi támogatást tud majd szerezni az Ansaldótól erre a rendezvényre, így ezt a lehetséges ellenvetést is eloszlatva.
Adjunk hát szabad utat ennek a rendezvénynek, amely mielőbb képet ad nekünk a kortárs román kultúra hagyományairól, tudományáról, művészetéről, filmművészetéről és színházáról.
És tápláljuk így vágyunkat és álmunkat, hogy a közeljövőben más, hasonló rendezvények közelebb hozzanak minket mindazokhoz az európai országokhoz, amelyekről keveset tudunk, és így kicsit közelebb kerüljünk ahhoz a távoli célhoz, amelynek elérésekor, ha Európában Európáról beszélnének, mindannyian valamivel inkább ugyanarra gondolnánk.

Roberto Quaglia

- Genova városa emberemlékezet óta, történelmi okokból, általános zárkózottságot mutat a külvilág felé, amely magatartás a modern időkben konkrét szenvedések okozója a város számára, például annak nyilvánvaló nehézségében, hogy országos és nemzetközi figyelmet felkeltő kezdeményezések alanya legyen, így többek között elzárja maga elől a lehetőséget, hogy végre virágozni lássa az idegenforgalmat, és ennek következtében növekedni a saját jólétét

Roberto Quaglia, 1996