Bizony! Volt idő, amikor hittem a szatírában. Van, aki a Mikulásban hisz, van, aki egy istenségben vagy egy politikai oldalban, van, aki az igazságosságban vagy egy dalszerzőben. Én a szatírában hittem. Tudom, beismerem, naiv voltam, de ki ne lett volna az legalább egy kicsit?

A szatíra önmagában jó dolog, mint sok elvont eszme és ideológia. De a Valódi Humor világa gyakran az ellentéte annak, aminek látszik, ahogy egy szép napon elkerülhetetlenül rá kellett jönnöm.

Kezdetben volt a Male (a Gonosz), ellentétben azzal, amit a Biblia állít. A Male a múlt század hetvenes éveiben megjelent szatirikus hetilap volt. Ez volt az egyetlen olasz szatirikus lap, amely valóban képes volt deszakralizálni és kigúnyolni korának erkölcseit és erkölcsteleneit. Ez objektív történelmi tény. A bizonyíték? Ahhoz, hogy létezhessen, a Male felelős szerkesztője állandó lakos volt a börtönben. És a hetilap minden megjelenésével meghosszabbodott a büntetése. Csak így tudta a Male gyakorolni a vélemény- és sajtószabadságát. Egy biztos: ezeknek az uraknak némelyikének volt vér a pucájában.

Aztán a Male megszűnt. Évekkel később azon kaptam magam, hogy egy zöldes bulvárlapot olvasok, amelyre néhányan talán emlékeznek: Cuore. Kezdetben a l'Unità melléklete volt, de hamarosan önálló lap lett. Legalábbis látszólag. Egy darabig szórakoztatott, bár nyilvánvalóan alig volt meg benne valami a Male deszakralizáló szelleméből. Aztán történt valami, ami végleg észhez térített.

1991-et írtunk, és július volt. A Cuore hetilapban azt olvastam, hogy egy magát "A szatíra ünnepének" nevező rendezvényt tartanak hamarosan egy emiliai kisvárosban, éppen a Cuore szervezésében. Akkoriban még nem veszítettem el teljesen a szatírába vetett hitemet, ezért kissé meggondolatlanul — és nagyon misztikusan — arra gondoltam, hogy az esemény érdekes lehet számomra.

Így hát '91 júliusának egy délutánján beugrottam barátomhoz, Gigi Picetti és azt javasoltam neki, hogy ugorjunk el a szatíra ünnepére. Őt is elbűvölte ez az elvont ötlet, csatlakozott hozzám, azonnal elindultunk Genovából, és néhány órával később, este megérkeztünk Montecchióba, abba az emiliai kisvárosba, ahol az ünnepség zajlott.

Azonnali rémülettel fedeztük fel, hogy a nagy dérrel-dúrral beharangozott szatíraünnep lényegében nem volt más, mint egy egészen közönséges Festa dell'Unità. Ugyanezekben a napokban Genovában is volt Festa dell'Unità, úgyhogy meglehetősen hülyének éreztük magunkat, amiért három órát autóztunk, hogy egy olyan vásárra menjünk, amilyen a házunk alatt is volt.

Szorongva kerestünk jobbra-balra egy kis szatírát vagy valami hasonlót, de csak egyfajta zsúfolásig megtelt amfiteátrumot találtunk, ahol több ezer ember birkamódra hallgatott valamiféle talkshow-t, amely a színpadon zajlott. Szóval olyan volt, mintha a Maurizio Costanzo Show-t néztük volna, csak a vendégek Michele Serra, Paolo Hendel, Fabio Fazio és a többi szép társaság voltak, akik egymás között fecsegtek anélkül, hogy igazán tudták volna, mit mondjanak, ahogy az általában minden talkshow-ban történik.

Bár nem igazán értettük, miért mentünk oda, Gigi Picetti és én egy dologban biztosak voltunk: kicsit sem érdekelt bennünket olyan emberek meghallgatása, akik egymással beszélgetve kevésbé érdekes dolgokat mondtak egymásnak, mint amiket mi mondhattunk egymásnak. És az amfiteátrum lelátóin néma imádatban ülő birkamassza néma passzivitásában még undorítóbb volt, mint a nagyképű emberek a színpadon. Ha értitek, miért, jó, ha nem, ámen.

Túl késő volt ahhoz, hogy visszamenjünk Genovába, így sörbe kellett fojtanunk a csalódást, amiért ott voltunk, és miután bementünk egy videófülkébe kicsit szapulni, végül nyugovóra tértünk a magunkkal hozott sátorban.

Észrevettük, hogy a környék, amelyet köztudottan elleptek a szúnyogok, ehelyett rendkívül szúnyogmentes volt. Valaki elmagyarázta, hogy abban az évben alapos irtást végeztek. Ezt vettük ürügyül, és elhatároztuk, hogy a legvalószínűtlenebb dolgot tesszük, amit valaha bárki tehet: rögtönzött aláírásgyűjtést indítottunk a szúnyogok aljas kiirtása ellen. Miért csináltuk? Hát, mi mást csinálhattunk volna?

Így született meg a SZÍVTELEN.
A Senzacuore egy kartontábla volt (másfél méterszer egy méter), amelyre Gigi Picetti és én rögtönözve felírtuk az első ostobaságokat, amelyek eszünkbe jutottak. Valahogy, már nem emlékszem, hogyan, sikerült aztán kinyomtatnunk és lefénymásolnunk jó sok hamis aláírásgyűjtő ívet. Mindezzel felfegyverkezve bejártuk az állítólagos "szatíraünnepet", úgy ordibálva, mintha tényleg érdekelt volna minket a szúnyogok sorsa. Hihetetlen, de mindenki komolyan vett minket. Nyíltan kimutatva a szúnyogok iránti gyűlöletüket, az emberek nem voltak hajlandók aláírni. Az úgynevezett szatíraünnepen senki sem volt képes felismerni szatíraként egy olyan hülye szatirikus ötletet, mint a miénk.

Közben már dél lett, és belebotlottunk egy asztaltársaságba az ünnepség összes VIP-jével. Michele Serra, Fabio Fazio stb. Megdöbbenésünkre ők sem adták jelét, hogy értenék, mi is történik pontosan előttük. Emlékszem, Fabio Fazio azt mondta: "Hiába. Úgysem ér semmit." Sosem értettem, mire gondolt.

Egy idő után elegünk lett. Ott lenni semmi értelme nem volt. Lebontottuk a sátrat, beültünk a kocsiba, és hazamentünk Genovába.

Mégis fel voltunk háborodva. Bár mindig is tudtuk, hogy a Cuore semmi köze nincs a Il Male-hoz, azt hittük, hogy ott is kering egy kis intelligencia. Végül is létezhet-e szatíra intelligencia nélkül? Nem, nem létezhet. De nem ez a lényeg. A probléma lényege ugyanis más volt, és a helyes kérdés így hangzott volna:
"Valóban szatirikus lap a Cuore?"

Elhatároztuk hát, hogy rászánunk néhány délutánt, hogy életre hívjuk a Crepacuore-t. Senki sem csinálta még meg a szatíra szatíráját, és akkoriban, azokban a napokban ez tűnt nekünk a leghelyesebb dolognak. Vagy legalábbis a legkevésbé unalmasnak.

1991 volt, és a lézernyomtatók nem sokkal korábban váltak mindenki számára megfizethetővé. Gigi Picetti és én nekiláttunk, és két délután után kijöttünk egy kétoldalasan nyomtatott A3-as lappal, amely a mi válaszunk volt a csalódásra, amit a Cuoreokozott. Több száz példányban fénymásoltuk.

Néhány nappal később visszamentem a Cuore úgynevezett "szatíraünnepére", és mindent teletapétáztam a Crepacuore-val. Hihetetlen, de igaz, a szervezők (a szatíra önjelölt zászlóvivői) nem kicsit sértődtek meg. Egyikük különösen megbántottnak mutatkozott amiatt, hogy összehasonlítottuk a Cuore -t az akkoriban divatos televíziós varietéműsorral, a Creme Caramel -lel (egy förmedvény Pippo Francóval, ha jól emlékszem). Elképedve naivan azt feleltem, hogy szatírát csináltunk. Ő láthatóan nem értette, miről beszélek. Ez már sok volt.

Újra Genovában legalább arra számítottam, hogy a hetilap következő számaiban, Cuorea "szatíraünnepük" megünneplésére szánt bőséges terjedelemben, megjelenik majd valami említés azokról a happeningekről, amelyeket ott Gigi Picettivel rendeztem. Fiatal és naiv voltam, és még nehezen tudtam elhinni, hogy a szatíra önjelölt profijainak semmi humorérzékük sincs, legalábbis ami az önirónia képességét illeti. A tények azonban már világosan beszéltek, és feltartóztathatatlanul nőtt a bosszúságom, amiért hagytam magam becsapni az álruháiktól. Egyszerűbben szólva: egyre jobban be voltam pöccenve.

Ezért felvettem a kapcsolatot Vincenzo Sparagna-val, a Il Male, Frigidaireés más, az őrület határán járó értékes kezdeményezések alapítójával. Rögtön megértettük egymást. Ő éppen egy új lapot készült kiadni, a Tempi Supplementari-t, és elhatároztuk, hogy beleteszünk egy szatirikus mellékletet, amelynek a neve Crepacuore, épp úgy, ahogy egykor a l'Unità -nak is volt egy melléklete, amelynek a neve Cuore.
És így 1991. november elején a Tempi Supplementari első száma megjelent az újságosstandokon. Szatirikus mellékletének neve pedig Crepacuore volt.

Amit fent láttok, az a Crepacuore első számának négy oldala. A koncepció és a szövegek mind Picettitől és tőlem származnak, néhány karikatúra is, mások pedig Scozzaritól és Giulianótól. Néhány rajzban Laura Bagliani is segített.

Íme a Crepacuore második számának első oldala. Az oldal közepén lévő csúnya Occhetto-karikatúrához azonban semmi közünk. A tudtunk nélkül tették be.

Itt alább viszont egy olyan karikatúránk, amelyhez van közünk.

CREPACUORE - KARIKATÚRA könnyű változat megtekintése (114 K)

CREPACUORE - KARIKATÚRA nehéz változat megtekintése (272 K)

Itt mellette: DONALD FUCK, a mi alkotásunk, amely azonban sosem fejlődött úgy, ahogy megérdemelte volna. Egy rajzoló barátunkkal közösen készült, és nem lett folytatása, mivel a Crepacuore a második szám után megszűnt.

Miért nem folytattuk? Már nem emlékszem. Valószínűleg azért, mert nem lehetett vele pénzt keresni. És néhány kisebb ok miatt.