Az alábbi indítványt és a hozzá kapcsolódó napirendi javaslatot Roberto Quaglia készítette Genova városi képviselőjeként 1996 májusában, és vitára bocsátották a Genovai Városi Tanács 1996. június 4-én

Indítvány

Felszólaló: Roberto Quaglia (Pannella-lista)

Az utóbbi években az óváros egyes részeit, különösen a Pollaiuoli, a via S. Bernardo és a stradone S. Agostino közötti területet esti órákban is elkezdték látogatni. E jelenség egyik mellékhatása a környezeti zaj növekedése lett, ami érthető bosszúságot okozott néhány lakosnak, ez pedig városvezetésünkre a pontos és megfontolt döntések felelősségét rója. Vizsgáljuk meg hát alaposan az óvárosban zajló jelenséget, hogy biztosan a legbölcsebb álláspontot alakítsuk ki, a város hosszú távú érdekében.
Az esti zaj, amely az ismert vitákat okozza, mindenekelőtt tünet. Mielőtt a tünet elfojtására gondolnánk, jó alaposan megérteni az okait, hogy lássuk, önmagukban ártalmasak-e, vagy éppen erényesek.
A zaj fő oka a fiatalok összejövésének jelensége olyan városrészekben, amelyeket korábban esténként a tiltott drogok adásvételének komor és vitathatatlan uralmára hagytak. Minden emberi társadalomban az embereknek, és főleg a fiataloknak, szükségük van az összejövésre, és helyes és jó, hogy ezt teszik. Ennek következtében ott szaporodnak el a találkozó- és italmérőhelyek, ahol az emberek szeretnek összegyűlni, és helyes és jó, hogy így van. Persze Genovában nem vagyunk hozzászokva, hogy az esti társasélet a város igazi szívében virágozzék, abban az ősi szívben, amely az óvárosunk. Sajnos ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy óvárosunkat esténként a legkietlenebb és leglepusztultabb külvárosként érzékeljük, amelyet életerős polgártársaink félelemmel kerülnek, és amelyet a hitvány dílerek sivár, háborítatlan birodalmának engedtünk át. Nem vagyunk hozzászokva, hogy ünneplő élettől nyüzsgőnek lássuk és gondoljuk, ahogy helyes volna, és ahogy a világ sok más helyén a dolgok egészséges természeténél fogva van. Mielőtt az ismert leépülés elsöpörte volna az esti életet carruggijainkból, az emberi hangok és — miért ne — egy-egy részeg kiabálása évszázadokon át minden este visszhangozhatott azokban a sikátorokban, amelyek egykor az egész városunkat jelentették. Ma lassan és nehezen az élet ismét, spontán módon megeleveníti a genovai óváros estéit, amit csak azoknak a vállalkozó kedve táplál, akik erejüket és pénzüket esti italmérő- és találkozóhelyek megnyitásába fektették.
Egy ilyen jelenség, ha egy pontos intézményi terv eredményeként mesterségesen idézték volna elő, bármely városvezetés büszkesége és dicsősége volna. Ehelyett független és spontán jelenségnek vagyunk tanúi. Ami történik, hosszú és nehéz folyamat, tele kellemetlenségekkel és incidensekkel, de erényes folyamat, amely nemrég kezdődött, és amelyet egész Genova újjászületésének magasabb java érdekében meg kell óvnunk és elő kell segítenünk.
Ma már tudjuk, hogy Genova jövője az idegenforgalomban rejlik. Tudjuk, hogy nálunk van Európa legnagyobb óvárosa. És ha nem volna az emberi és anyagi leépülés, valószínűleg a legszebb is volna. Bizakodva várjuk a turisták invázióját. Kicsit késnek, de végül is a múltban nagyon keveset tettünk azért, hogy felkeltsük figyelmüket, talán mert még mindig égetett minket azoknak a bosszúságoknak az emléke, amelyeket régi, szokásos turistáink — a szaracénok — szoktak okozni nekünk. De ma megértettük, hogy megéri megnyílnunk az idegenforgalom előtt, és a turisták, bízom benne, tömegesen érkeznek majd — és mit találnak? Ez természetesen rajtunk múlik, egész Genován múlik. Úgy találják-e majd a turisták, ahogy eddig találták, az óvárost impozánsnak, de bűzösnek, esténként komornak, elhagyatottnak és veszélyesnek? Ne essünk abba a téves meggyőződésbe, hogy a turisták csak azokért a csábításokért becsülnek meg egy üdülőhelyet, amelyekkel az odavonzotta őket! A turisták eljöhetnek Genovába, hogy megnézzék az akváriumot és építészeti szépségeinket, de ez legfeljebb néhány napot vesz igénybe. Vajon néhány napnál tovább maradnak-e itt a turisták, akiket ma fogadunk? A turisták akkor maradnak tovább egy helyen, ha az életerejének kínálatával magával ragadja őket, és főként csak ezért térnek vissza. Akkor hát azt akarjuk, hogy a turisták milliói, akik feltehetően a következő években Genovába jönnek, csak két napig maradjanak itt, és aztán soha többé ne jöjjenek vissza? Végül is miért jönnének vissza újra megnézni az Akváriumot és műemlékeinket, ha már látták őket? Mikor annyi szép látnivaló van a világon! Nem. A világ minden turisztikai helyére a turisták először talán egy reklámozott szépség vonzására mennek, de tovább maradnak, és főként visszatérnek az emberek szépsége, a megtalált társasélet szépsége miatt. Az embereket mindennél jobban érdeklik a többi emberek. Miért özönlenek a turisták tömegesen Prágába, Párizsba, Amszterdamba, Nizzába, Barcelonába, Edinburgh-ba? Nem csak a helyek, a műemlékek és a dolgok szépsége miatt. Ha így volna, nem értenénk, miért tolonganak a turisták Riminiben is. A turisták odavonzására minden csalétek megengedett. De ahhoz, hogy maradjanak, és főként hogy visszajöjjenek, emberi életerőt és társaséletet kell kínálni.
Mit találnak hát a turisták milliói, akiket reménykedve várunk, amikor este, miután a napot szép dolgaink nézegetésének és fényképezésének szentelték, az óvárosban bolyonganak — és hol másutt bolyongana egy turista? — az élet és a társasélet természetes keresésében?
Azon kell dolgoznunk, hogy sikátorainkat emberektől nyüzsgőnek, vidámságtól és ünnepi hangulattól túlcsordulónak, mindenféle találkozóhellyel teliknek találják, amelyek minden ízlést kielégítenek.
Ha viszont, ahogy ma túlnyomórészt történik, egy haldokló területet találnak, amelyet méltatlanul csak a heroindílerek ártalmas lézengő jelenléte élénkít, akkor a jövőnket a vécébe dobtuk.
Amint mondtuk, hosszú út ez, és nem mentes az átmeneti kellemetlenségektől. Az életerő zaja ezek egyike, és kétségtelenül bizonyos kellemetlenséget okoz néhány lakosnak.
A városvezetés bármely taktikai beavatkozása, amely néhány lakos kellemetlenségeinek csökkentésére és mérséklésére irányul, semmi esetre sem vezethet oda, hogy szembeforduljon a folyamatban lévő összejövési jelenséggel, amelyről most vitatkozunk, vagy ami még rosszabb, elfojtsa azt; ez a jelenség ugyanis mindenekelőtt — és fontos, hogy ezt kimondjuk! — Genova szenvedő szíve újraéledésének erényes köre.
Ha megtörténik, ahogy ma valóban történik, hogy az utcák esténként a helyiségek befogadóképességén TÚL telnek meg, az egyszerűen azt jelenti, hogy még túl kevés a helyiség. Amikor sokkal több lesz belőlük, spontán módon egy nagyobb területen elterjedve, a zaj problémája magától enyhülni fog. Most tehát a korábbi rövidlátások következményeit nyögjük. Városvezetési beavatkozásunknak ezért jól átgondoltnak kell lennie, az óváros egy részében zajló spontán jelenségekre vonatkozó bölcs és előrelátó stratégiai szemlélet ihletésére. Ha egyrészt nem tehetjük és nem is szabad azt tennünk, hogy azoknak az egyes lakosoknak az érdekei kerekedjenek felül, akiket zavar egy önmagában fontos és az egész város számára létfontosságú jelenség, az is igaz, hogy a város közvetítő tevékenysége, amely néhány egyén túlkapásainak tompítására irányul — egyrészt a leglármásabb és legmodortalanabb fiatalokéra, másrészt azokéra a lakosokéra, akik vizesvödröt borítanak le az ablakból —, csak mindenki érdekét szolgálhatja. De a közvetítés nem ölthet, nem szabad, hogy öltsön, és soha nem is ölthet általános és válogatás nélküli elnyomás jellegét. A fiatalok, ahol összegyűlnek, természetesen zajt csapnak, ez igaz. Nem lehet elkerülni, hacsak el nem töröljük a fiatalokat. A városi forgalom is zajos és zavaró — azok jutnak eszembe, akik egy lépésre laknak az autópályától, a vasúttól vagy egy sürgősségi osztálytól —, de ezért nem töröljük el a forgalmat, sem a vonatokat, sem a mentőket, és nem bontjuk le a város közepén húzódó autópályákat. Akkor hát, kérem, ne bontsuk le a fiatalokat. Sőt! Segítsük elő spontán összejöveteleiket előrelátó, nyitott magatartással azokkal szemben, akik az óvárosban új helyiségek megnyitásával készségesen válaszolnak a fiatalok igényeire. Segítenünk kell a helyiségek üzemeltetőinek megoldani problémáikat, amelyek egyben a mieink is, együttműködve, városunk magasabb java érdekében. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy egy bizonyos mennyiségű zaj nem lesz. A fiatalok zajonganak és rendetlenséget csinálnak, ez igaz. Mindenütt ezt teszik, mindig is ezt tették, és helyes és normális, hogy így van. Velencében is panaszkodnak néha a polgárok a zaj miatt, amelyet a turisták ezrei csapnak a sikátoraikban, esténként is. De mit kezdene Velence turisták nélkül? És mi hogyan boldogulunk, ha az óváros újjászületése megakad? A piazzale Kennedyn is, a vidámparkkal és más népszerű rendezvényekkel, vannak zajproblémák. Mindent el akarunk fojtani? Szerintem nem. Ma esténként az óváros egy része megtelik fiatalokkal, lármás fiatalokkal. Szeretnénk, ha más polgári rétegekkel is megtelne. Családokkal, középkorúakkal, idősekkel. Emlékeztetek ezzel kapcsolatban Evangelisti alpolgármester néhány nappal ezelőtti, egyetértésre méltó szavaira, amelyekkel kedvezően ítélte meg az óvárosi helyiségeket látogatók színvonalának emelkedését. Hogyan is mondhatnánk neki ellent? Hasznos azonban megérteni, hogy bizonyos átalakulások szükségszerűen "alulról" indulnak, anélkül hogy az "alul" szónak itt bármiféle negatív értelmet tulajdonítanánk. Az új magatartásformák élcsapata mindig a fiatalokból áll. Ezért elkerülhetetlen, hogy a genovai óváros utcáinak és helyiségeinek esti benépesülése a fiatalokkal kezdődjék, és kezdetben éppen a legélénkebbekkel és leglármásabbakkal. Ezeket nyugodtabb és csendesebb fiatalok követik majd, aztán fokozatosan minden társadalmi réteg tagjai, az élénkség és a kicsapongás csökkenő sorrendjében.
Az élet visszatér az óvárosba. A városvezetés elsődleges feladata, hogy segítse, támogassa és ösztönözze, és ha kell, megvédje ugyanazzal a szilárdsággal és eltökéltséggel, amelyet ez a városvezetés más alkalmakkal tanúsított. Tegyenek csak mértéktartó taktikai lépéseket azzal a néhány egyénnel szemben, aki nem tiszteli a civilizált együttélés normáit, de csak annak a széles és világos stratégiai tervnek a keretében, amely támogatja és együttműködő szolidaritással kíséri az óvárosnak azt az újraéledését, amely megkezdődött, virágzik, és amelynek mindenáron folytatódnia kell, ha azt akarjuk, hogy Genova újjászülessen, és a következő században ismét jó hely legyen az élethez.

Roberto Quaglia, 1996

A fenti napirendi javaslatot ezt követően megszavazták és elfogadták. Íme, hogyan számolt be a genovai "Il Secolo XIX" napilap a Városi Tanácsban megvitatottakról és elhatározottakról.